Mágikus rét

Miután kellőképpen meglepődtünk a hirtelen jött fénytől, elindultunk a sötét folyosókon. Kint mindent fehér fény borított, de bent mintha sötét éjszaka lett volna. Így Sophie kénytelen volt használni a kék lángot. Én nem akartam megidézni a tüzet, mert ránézve veszélyes lett volna. Íg csak nyugodtan sétálltam mellette, és mindenre figyeltem. De valami nagyon furcsa volt számomra.
- Figyej csak hallod? Vagy érzed ezt? - kérdeztem tőle ahogy megállítottam. A furcsa hangokon kívül semmit nem hallottunk. És nem éreztem az emberek vagy bárki szagát. De még egy erőfoszlánt sem. - Olyan mintha egyedül lennénk az egész épületben. - tettem hozzá ahogy újabb ajtót nyitottam ki a földzinten. Ilyenkor rengetegen szoktak lenni az étkezőben, de most senki nem vot ott. Se máshol. És a bejárathoz érve megcsapott minket a hideg szél. A bejárati ajtóhoz mentem, és ahogy meglendítettem a kezem feltárult előttünk a hatalmas kétszárnyú tölgyfaajtó, mit sárkányok díszítettek. Eléggé meglepődtünk mikor az út két oldalán megláttuk a töklámpa alakú jégszobrokat. És az égen egyre csökkent a fény ami egy idő után egy pontba öszpontosult.
- A mezőre vezet. Egyenlőre nem érzem hogy veszélyben lennénk. Mi legyen? Kövessük az utat? - kérdeztem tőle, hisz nem akartam bajba rángatni. Döntse el ő mit akar egyáltalán.

Ahogy haladtuk folyosóról folyosóra, Raven felhívta figyelmemet egy fontos apróságra. Lehunytam szememet, és mélyet szippantottam a kastély levegőjéből. Semmit nem lehetett érezni, rajtunk kívül. 
- Ezt nem csinálhatta egy diák sem. - mondtam ahogy kipattantak szemeim. Az előcsarnok és az étkező kongott az ürességtől. Feljebb emeltem a lángot hogy nagyobb teret világítsak be, de a festmények és a folyton mozgolódó szobrok és a nyafogó szellemek sem voltak sehol. Nagyon gyanús volt az egész és mikor Raven kinyitotta az ajtót, eléggé megleptek a jégszobrok, és a fény az égen. Eléggé bántotta a szememet, de nem foglalkoztam vele. Mikor a démon aggódva rá nézett én csak megvontam a vállam és elindultam követve a szobrok által mutatott utat, kezemben továbbra is a lánggal, hogy megvilágítsam az utat, bár néha megremegett a szélben. 
- Engem csak az zavar, hogy hiába hogy itt hamar leesik az első hó, jóformán már az ősz elején, de ki állította a szobrokat és mi a céljuk? - kérdeztem kíváncsian a mezőre menet. Közben alaposan megnéztem a jégszobrokat. Szinte a hajam is égnek állt tőlük, és a hideg futkosott a hátamon, még vámpír létemre is.

Mivel ő elindult íy én is követtem őt elvégre nem hagyhattam magára, mert a végén még baja esik. Furcsa volt, hogy a hó alatt csak jég volt. Nem volt jellemző az ilyen hideg idő, még itt sem ekkortályjt. Védő pajzsot kellett magunk köré emelni, hisz hiába voltunk inmunisak a hidegre nem volt kellemes a csípős hideg szél. Ahogy haladtunk, hirtelen megpillantottam a fénycsóvában, két alakot. És az egyikük elég ismerős volt.
- Te, Sophie, az a nő nem a te angyal barátosnéd? - kérdeztem tőle ahogy megérintettem a vámpírnő vállát. Elég érdekes látvány volt miután, megidézett egy katanát.
- Hű de harcias, amúgy még is min mehet annyira a vita? Mit akart tenni az idegen? - gondolkodtam hangosan. - Mind egy angyal partiba démon nem szól bele. - mondtam felemelve kezeimet és vállat vontam. Marhára nem érdekelt min vitatkoztak. Nekem csak az volt fontos hogy Sophinak ne essen baja. Közben persze számítottam a vámpírhercegnő elégedetlenségére elvégre régi ismerőséről volt szó na de akkor is. És a következő pillanatban feltűnt hogy a szobrok, mintha körbe vettek volna.
- Figyelj csak hercegnő, ezek a szobrok mintha elmozdultak volna. - mondtam ahogy megfogtam állát és az egyik vigyorgó tök felé fordítottam fejét, hátha így abba hagyja a velem való morgását.

Kiérve a rétre, Raven védővarázst bocsájtott ránk, hisz tombolt a szél. A jég miatt meg néha meg - meg csúsztam. Sajnos még nem voltam elég ideje vámpír, hogy elsajátítsam a levitációt, pedig nevelőanyám, nagyon igyekezett tanítani. Figyeltem a két alakot és próbáltam valamit kivenni beszédjükből de nem igazán ment. És a démonka hívta fel ismét a figyelmemet mikor a vállamra rakta a kezét.  
- De az Haku. Még is mit művel? - lepődtem meg mikor felismertem. Majd még jobban mikor megidézett egy kardot. - Még jó hogy megtanítottam bánni vele. De mióta ilyen agresszív Ő? - néztem a kitárt szárnyú angyalt, majd tekintetem a démon felé kaptam. Összezártam tenyerem és a kék lángocska elaludt, majd elkaptam inge gallérját az egyik kezemmel. 
- Na ide figyelj édes, akármit is mondasz igen is segíteni fogsz neki. Haku olyan számomra mintha a nővérem lenne. Ha ő nincs talán túl sem élem azt az időszakot, és ön kezűleg vetettem volna véget az életemnek. Úgy, hogy nem fogod kihúzni magad a harc alól. És törd a fejed hogy segíthetnénk Hakunak, vagy tudod jól hogy én fogom törni a te fejed világosan... - folytattam volna de államnál elkapott, és a szobrok felé fordította fejem. 
- ...beszéltem... - nyögtem ki végül de már nem tudtam mit gondoljak az egészről. Csak egy dolog járt a fejemben de az nagyon. - ÚTÁLOM A HALLOWEENT!!!! - kiáltottam szinte a hajamat tépve, és figyeltem hogy a szobrok vajon merre fognak mozdulni, vagy hogy támadnak - e.

Mint sejtettem Sophie nekem ugrott, de csak halványan mosolyogtam rá. Imádtam mikor dühös volt, hisz ilyenkor szinte szikrákat szórt a szeme. Mikor is észre vettem, hogy a töklámpások, körbe vettek minket. Erre persze a nő is elhallgatott, hogy gondolkozzon, de hirtelen felkiáltott, hogy utálja a halloweent.
- Miért szerintem tökjó. Ijenkor még én is az eredeti alakomban lébecolhatok az emberek közt és senkinek sem tűnök fel. - mondtam nyugodtan, mire a töklámpások nagyrésze nekem rontott. Bár az én hercegnőmet sem hagyták ki a mókából.
- Úgy látszik a démoni aura vonza őket. Csak azt tudnám, hogy egy jégsárkány miért akar az iskolára támadni. - mondtam ahogy mindkét kezemben tűzgömbök jelentek meg és azokat hajigáltam a szobroknak, és amelyiket eltaláltam az darabokra robbant. De mikor nem figyeltem az egyik bele harapott a lábamba és nem akart elengedni.
- Nem mész innen?! - morrantam, és oldalamra csatolt kardomat előhúzva, szétvágtam a szobrot.

Raven marha viccesnek tartotta magát de abban igaza volt, hogy vajon miért támadt az iskolára egy jégsárkány, hisz saját fajtája ellen támadt ezzel. 
- Ezt majd beszéld meg az igazgatóval. Ő biztos tudni fogja, de jó lenne segíteni, Hakunak, mielőtt baja esik. - mondtam ahogy szabad kezemet ökölbe szorítottam. - Ictum - kiáltottam és kezemet az egyik lámpás felé lendítettem amitől, messzire repült. - Expulso - suhintottam a pálcával egy másikra és darabjaira robbant, így kettővel sikerült végezem de nem láttam a harmadikat, és jobban lekötötte a figyelmemet, az angyalka harca. Majd hirtelen éreztem hogy valami közelít felém és mikor megfordultam pont rám akart ugrani a tökszobor. - Caedo - kiáltottam ahogy szabad kezemmel úgy suhintottam mintha kard lenne nálam, és egy vörös villanás kíséretében, ketté hasadt a szobor. Láttam hogy Raven is egész jól boldogul, így csak azt kellett kitalálnom hogy segítsünk Hakunak. 
- Raven valahogy fel kell jutnunk. Ekkora szélben mennyire tudsz repülni? - kérdeztem tőle kíváncsian. 

Spoiler:

Spoiler:

Spoiler:

Mután végre megszabadultam én is a szobroktól, Sophi azt akarta tudni felbírom - e vinni.
- Meglehet, de nem tartom jóötletnek. Veszélyes lesz. - mondtam ahogy megfogtam szabad kezét. Tudtam hogy úgy sem tudom visszatartani. Mikor megfogja a kezemet, megjelennek hatalmas fekete szárnyaim, és szarvaim. Teljesen átváltoztam, majd fellendültem, ahogy aurámmal körbe vontam őt is hogy lebegni tudjon.
- Vigyázz! - rántottam szorosan magamhoz, mikor a lökéshullám megindult felénk. Szárnyaimmal vontam körbe hogy neki ne essen baja, de még épp időben megtudtam állni hogy a földbe csapódjunk. Újra megpróbáltam közelebb menni hozzájuk, mikor ráismertem, arra ki annyit bántotta Sophiet. Annyiszor kergette a kétségbeesésbe, és törte össze szívét. Nem tudtam rá csak gyűlölettel gondolni, hisz egy csodát tudhatott a magáénak, és mig is eldobta magától. Én csak álmodhatok róla, hogy úgy néz rám ahogy őrá, úgy mosolyog rám, ahogy rá, vagy, hogy úgy szeressen engem mint azt az alakot, ki csak fájdalmat okozott neki. De mindezek ellenére tovább szereti őt, pedig fél az újabb csalódástól. Láttam a vámpírhercegnő arcát, mikor felismerte. Így megdöbbenve még sose láttam.

- Ha valami veszélyes mikor állított meg? - kérdeztem tőle, miközben megragadtam a kezét és elindultunk fölfelé. Bizsergett a bőröm, ahogy körbe vett az aurája, szinte már égetett. Láttam ahogy Haku védekezik, de mi is kaptunk belőle egy adagot, amitől a démon védett meg de hirtelen megindultunk a föld felé. 
- Raven jól vagy? - kérdeztem tőle mikor ismét visszatértünk röppályánkra, az előző kis támadást követően. Ahogy egyre közelebb értünk teljesen megdöbbentem. Hisz Steven volt előttem, amit lehetetlennek tartottam, hisz ő sose támadta volna meg az iskolát. Ennyire félre ismertem volna? Ez lenne az igazi énje? Gondolkodtam ahogy rideg kék szemeit figyeltem. 
- Steven, mit csinálsz?! - kiáltottam felé de rám sem nézett. Végig Hakuhoz beszélt de tudtam jól, hogy nekem szól. Engem tart felelősnek, azért amit tett, majd megkérte a nőt hogy végezzen vele. 
- Haku ne tedd!!!! - kiabáltam, de mintha ott sem lettem volna. Próbáltam kiszabadulni a démon fogásából bár tudtam akkor lezuhanok, de nem érdekelt. Hiába könyörögtem, az angyal megtette mire Steven kérte. Végig kellett néznem ahogy meghal. 
- Ne ez nem lehet! Raven engedj el! Engedj már el... - mondtam dühösen de nem volt hajlandó elengedni. Egyenesen a föld felé vettük az irányt, de láttam hogy foszlik szerte Steven teste. Mikor talajt értünk nem voltam képes megtartani magamat szinte azonnal térdre rogytam az olvadó hóban. Az apró kis kristályok is eltűntek és minden kezdett a helyére állni. 
- Az én hibám, miattam tette... - suttogtam magam elé, hisz tudtam én hagytam válaszok nélkül aznap, mikor találkoztunk. De nem gondoltam volna, hogy ez miatt a sulira is képes lesz rátámadni. 
- Még is mi volt ez? - néztem a nőre. Égett a szemem a könnyektől, amik megállíthatatlanul törtek elő. Olyan volt mintha egy gát szakadt volna át, amit túlterheltek, és nem bírta tovább.